A múlt század 60-as éveinek borászati szempontjából egyik gyenge évjáratában születtem. Gyermekkoromat Pétfürdőn töltöttem. Akkor Várpalota II. kerületének számító falu jelentős fejlődésnek indult a hetvenes években. 1975-ben elkészült az új műtrágyagyár, a település lakossága több mint 5000 főre duzzadt. Puskaporos hordó mellett éltünk, amiről semmit nem tudtunk gyerekként, de szerintem a felnőttek nagy része sem. A gyár kb. 48 óra alatt át tudott volna állni lőporgyártásra. A hidegháború alatt a gyár valószínűleg a minél előbb megsemmisítendő hadiipari üzemként szerepelhetett a NATO katonai térképien. Nem vagyok benne biztos, hogy a gyár el tudott volna jutni lőporgyártásig. De lehet, hogy lebecsülöm a volt Varsói Szerződés légvédelmi képességeit.
Ez a képzelt forgatókönyv a II. világháború alatt egyszer már lejátszódott azzal a különbséggel, hogy a gyár jelentős ideig termelt, több bombázást is túlélt, de egy utolsó szőnyegbombázás mindent megsemmisített. Várpalota és Pétfürdő között rendszeres helyi járatú busz közlekedett, a falutól nem messze egy erdős részen szovjet laktanya is volt, ahol emlékezetem szerint üzemanyagraktár volt. A laktanya bejáratánál kiskatonák – szomorú ábrázattal- állandó őrséget adtak, néha számunkra teljesen idegen távol keleti vonásokkal. Ennek az üzemanyagraktárnak a léte sem gyengített a település – mint lehetséges – célponttá válásának a tényén.
Az általános iskolában a jelentős gyereklétszámához nem tudott a tantermek száma igazodni, ezért volt olyan év, amikor voltak, akik délelőtt és voltak, akik délután jártak iskolába. Rengeteg jó dologra emlékszem abból az időszakból, egy egész hétvége kevés lenne, hogy mindent elmeséljek. Más volt a tempó, a mentalitás, az értékrend, az anyagi lehetőségek. Néha úgy érzem, hogy kicsit ottmaradtam azokban a hetvenes években. Elmúlt sajnos. Télen, a templomtéren a több héten át megmaradó hóban egy beállósozás ( Google keresés: A keresett kifejezés (beállósozás) egyetlen dokumentumban sem található meg) nevű játékot játszottunk a Pucokkal -alias Nagy Zsolttal-,Lakatos Józsival, Csóka Sanyival, Szabó Tomival, Gáspár Lalival, Csom Petivel. Havas hétvégeken, ha több időnk volt akkor a 400-as pályára mentünk gyorsasági versenyezni. Ha pedig még több adrenalinra volt szükségünk, akkor kb. egy óra járásnyira a falutól egy halálpályának nevezett helyre mentünk. Nem volt túl hosszú, de nagyon meredek és alig 2 méter széles volt az erdőben. Egyszer egy nálam fiatalabb srác nagy sebességgel kicsúszott a pályáról, az egyik lába cipőtalpával az egyik fának kitámasztott, a combcsontja eltörött és összecsúszott. Az akkori kommunikációs lehetőségeket felesleges részleteznem. Felnőttek faágakból és télikabátokból hordágyat eszkábáltak és Öskü irányába úttalan utakon, a 8-as főúton várakozó mentőhöz kivitték Csabát. Különleges orvosi beavatkozással helyrejött. Soha többet nem szánkóztam ezen a pályám.
A szüneteket, mint már írtam falusi közegben töltöttem Kiskorpádon. Teljesen feküdt nekem az a terep. Sokszor nagyapám körül lábatlankodtam. Türelmes volt hozzám, bármit kérdeztem alaposan próbált válaszolni rá. Sok mindent eltanultam tőle. Ő tanított meg kaszálni, petrencét rakni, hordót kénezni. Csak kiváló minőségű és állapotú szerszámokat használt. Borotva élességű kaszáját még őrzöm. Azt hiszem ebben a közegben dőlt el véglegesen, hogy milyen szakmát válasszak. Innen egyenes út vezetett a Balatonboglári Kertészeti Szakközépiskolába, majd egy svédcsavarral a Kecskeméti Kertészeti Főiskolára.
Bujdosó Ferencné, Klári néni.
Balatonbogláron a kertészeti szakközépiskolában a második osztálytól lett az osztályfőnökünk. Az elsőben Náfrádi Istvánné „Nafi néni” látta el ezt a feladatot, de életkorára való tekintettel kérte felmentését. Klári nénivel első neki futásra nem túlzottan szimpatizáltam. Ebben valószínűleg volt egy kötelező kamaszkori lázadás is, aztán idővel valahol belül ráéreztem, hogy nem akar ő rosszat nekem és szép lassan egymáshoz csiszolódtunk. Igaz néha kénytelen volt osztályfőnöki figyelmeztetésekkel, intőkkel jelezni számomra, hogy az iskola rendjét hol kisebb, hol súlyosabb mértékben megsértettem. Szerintem valahol magában jókat derült, hogy mire nem vagyunk képesek–osztály- és padtársammal- Fábián Zsolttal. Az érthető, hogy mint a tanári kar tagja ezen kilengések felett nem hunyhatott szemet. Valós emberi nagyságát számomra a negyedik osztály végén mutatta meg.
A nyolcvanas években felsőoktatási intézményekbe jelentősen kisebb arányban jelentkeztek továbbtanulásra a diákok, mint jelenleg, ez hatványozottan érvényes volt a szakközépiskolákra. Nekem alapból nem volt szándékom továbbtanulni érettségi után. Inkább olyan dolgokon pörgött az agyam, mint meló, önálló fizetés, nyári csavargások. Klári néni számára, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy az osztályából hárman szeretnének továbbtanulni, és mivel ebből a névsorból a Sunyi hiányzott az egyik délután félrehívott beszélgetni.
Elmondta, hogy olyan szakmai képességeim vannak, ami miatt tovább kellene tanulnom a Kertészeti Egyetemen. Én már valahol az első borítékban átvett fizetésemről álmodoztam nem órára járásról meg vizsgákról pláne nem arról, hogy mindezt Nagyfalun valósítom meg 5 éven keresztül. Végezetül eljutottunk odáig, hogy három évet a Kertészeti Főiskolán Kecskeméten megreszkírozok. Osztályfőnököm nehogy meggondoljam magamat, kitöltötte helyettem a jelentkezési lapot, aláíratta velem és postára adta. Évekkel a főiskola elvégzése után kezdtem el annak a jelentőségét felfogni, hogy mekkora súlyú döntés meghozatalában segített nekem és hogy nem engedte, hogy a bennem rejlő lehetőségek elkallódjanak.
Évekkel ezelőtt nem volt osztálytalálkozós évünk, de összehívott bennünket egy találkozóra. Rá pár hónapra meghalt- mint kiderült a találkozón már tudott súlyos betegségéről- de még elbúcsúzott tőlünk az első osztályától, akik talán valahol nem csak a számozás szerint voltunk az elsők.
Még főiskolásként elkértem tőle egy ritka szakmai könyvet, szükségem volt a szakdolgozatom megírásához. Amikor vissza akartam adni neki, csak annyit mondott. Jó helyen van az a könyv maradjon nálam. A második oldalon a keze írásával bele van írva a neve. Életem irányát, alakulását az egyik legjelentősebben befolyásoló személyek közé tartozik. Csak hálával tudok rágondolni.
És hogy a kérdésre válaszoljak. Igen a gyerekei készítik a Bujdosó borokat a Balaton déli partján. „Nem középiskolás fokon”
