A malom elnevezése első esetben a tulajdonos családnevére a második esetben a mellette pár száz méterre elhelyezkedő mára teljesen elnéptelenedett és eltűnt pusztára utal. A malom az Aranyos patakra települt.
Környéke bizonyítottan már az őskorban lakott volt, később kelták is éltek itt. Első írásos említése XIV. századi. Az I. Világháborúban a 19. honvéd gyalogezredben Ekamp Ruppert Libickozmai malomtulajdonos 24 hónapon keresztül harcolt az orosz és az olasz fronton is.
Felesége Tomisa Erzsébet. Gyermekei Erzsébet és Ilona. Testvére Gyula 1916-ban az Isonzónál halt hősi halált.
Az Ekamp család Nemesviden és Felsőzsitfán is birtokolt malmot. A malom alapja és két oldalfala még áll. A környező vízvezető árkok és ahhoz tartozó kő duzzasztó is viszonylag jó állapotban vannak. A malomkerék működési módját (alul csapott, vagy felülcsapott) nem tudtam megállapítani.
A malom mellett jól körül határolható területen valamikori gyümölcsösre utaló jelek találhatók, ennek már csak egy hírmondója –egy körtefa- áll. Oltáshelye 50 cm magasan jól látható. Törzse erősen odvas, pudvás kb. 4-5 méter magasságig ágmentes. Felette kicsi korona, oltásra alkalmatlan vesszőzettel. 1-2 éve lehet vissza.
Lehet, hogy egyszer –remélem még időben- nekigyürkőzök a leoltásának valamilyen csonkolásos haditervvel.
Merkepuszta az 1260–1269-es években „terra Merke” alakban fordul elő egy korabeli iratban, melyben Theodor fiai a birtokukat Miklós nevű rokonuknak hatvan márka ezüstért eladták.
1332–37. évi pápai tizedjegyzék szerint ekkor plébániája is volt. 1482-ben Szenyér vár tartozékai között sorolják fel. Az 1484–86. években a Szobiaké volt. 1536-ban az esztergomi káptalan birtoka.
Az 1580. évi török kincstári adójegyzék szerint már csak 3 házból állott. 1583-ban részben Véssey Józsa volt a földesura és részben Kiskomár várához (a mai Zalakomár) tartozott. 1660-ban az esztergomi káptalané volt.
1733-ban fele részét Festetics Kristóf bírta. Később e család déghi ágáé. A pusztán állítólag egy kolostorrom is volt, igaz a kolostor létezését semmilyen történelmi adat nem támasztja alá. Tapsony felől közelítettem meg annak ellenére, hogy valamikor Vése községhez tartozott.
1975-ben már bontják a megmaradt házakat, a magtárakat robbantással semmisítették meg. Itt még tégladarabokat sem találni, mint Mártonon. Nagyon elhagyatott vidék benyomását keltette számomra. Elhagyott temetője még megvan, azon kívül, ha a madarak nem szólnak, szinte ordít a csend.
Marton-puszta, mely 1477-ben Marthon, 1488-ban Martonfalwa alakban fordul elő s ekkor Bajnai Both János birtoka, 1550-ben Alya Mátyásé, 1583-ban Bakó Farkasé volt. 1726–1733-ban puszta és Inkey János bírja. Találkozni a Márton puszta megnevezéssel is a XX. századi írásokban.
A pusztát még a II. világháború végén hivatalosan Vorosilov marsallnak adományozták, aki az ajándékozó okmányt visszaküldte és nem élt a tulajdonszerzés lehetőségével. Ekkor még 40-45 család élt itt. Marton puszta focicsapata 1968-ban és 1969-ben is indult még a Somogy megye, Marcali járás II. osztályú bajnokságában. Rendre az utolsók között végzett azonban a tabellát mazsolázva egy apróság kitűnik az adatokból. A csapat viszonylag kevés gólt kapott, de sajnos kevés a rúgott gólok száma is. Jó védelem, gyenge csatársor. Lehet, ha a csapat legalább egy jó góllövő csatárral rendelkezik, más lett volna a helyezés. A házakat és gazdasági épületeket 1975-ben már bontották. Ilyen rövid idő alatti elnéptelenedést szerintem az akkori rendszerre jellemző módszerekkel is felgyorsíthatták.
Itt Márton pusztán fogalmazódott több év kóborló üzemmód után bennem a fájó felismerés. Aki itt született az visszatérhetne a gyermekkora helyszínére. De nincs hova. Eltűnt. Visszavonhatatlanul megsemmisült. Nincsenek házak,kerítés ,tyúkól, fák, focipálya, kőkereszt, de még romok sem . Én ha visszamegyek Pétfürdőre, ha nem is minden de sok minden megvan még ami már gyerekkoromban megvolt. Van, ami azóta is olyan állapotban van, mint fél évszázaddal korábban.
A pusztára nem biztos, hogy vissza szabad menni idős emberként. Nem vénnek való vidék. Marton pusztán a fűből kikandikáló három darab fél téglán kívül szinte semmi nem emlékeztet arra, hogy itt valaha talán emberek éltek. Azaz valami még is. Egy rogyadozó kicsiny valamikori halőrház épülete. Egy fás helyen több kb.1-1,5 méter magas földsánccal körbekerített 40-50 m2-es kiszáradt medencék vannak. Ez a valamikori halastóhoz tartozó halivadék nevelő esetleg kenderáztató medencék lehetettek. Segesd felől is megközelíthető, sőt közelebb is van. Egy Segesden felnőtt ismerősömtől a pusztán tett látogatásom után rákérdeztem, hogy hallott-e róla. „Persze biciklivel ki szoktunk járni az ottani gyerekekkel játszani”. Lám-lám.
A pusztától 300-400 méterre egy sűrű bozótosban a valamikori temetőben még két kő fejfa dacol az elemekkel. Az egyiken Matyi bácsi sírfelirata így kezdődik, hogy „Itt porlad…..”. A puszta már elporladt és még sírfelirata sincs.
Neve a szőlőtörkölyön vagy gyümölcsön erjesztett mézes levet jelenti. 1138-ban II. Béla király idejében a dömösi prépostsághoz tartozó községek adókötelezettségei között már a márc is meg volt nevezve.
Előállítása ebben az időben külön foglalkozásnak minősült, és az előállított italt pedig nagy kedvvel fogyasztották társadalmi rétegtől függetlenül. Az 1200-as években a pannonhalmi apát Szlavóniából családokat telepített a Zselicbe -„gyesznóóvónak”- disznótartás céljából. Márcadó is közéjük tartozott.
A pusztát 1930-as években még csaknem 100-an lakták. Önálló iskolája is volt, sőt még körorvos is kijárt gyógyítani. 1932-ben Gönczi Ferenc néprajzkutató itt készít felvételeket. a somogyi kanásztáncról.
Elnéptelenedésének időpontja nem ismert, több adatot is találni arra vonatkozóan, hogy a pusztára az itt található gyümölcsfák is emlékeztetnek. Nekem ezekre az emlékeztető fákra nem sikerült rálelnem.
Szívesen összefutnék olyan illetékes elvtárssal, aki ebben segítene. Elhagyott temetője még megvan.
Óriások földjén járunk, a végén kiderül miért. Kővel át lehet hajítani Tolnába. A legmélyebb történelmi múlttal rendelkező vidék – a malom és környéke- ahol fák után kutakodtam. A malom a jelentéktelennek tűnő Kercseliget patakra korábbi nevén Enyedi, Enyődi-patakra települt. Enyőd neve a latin Egedius (Egyed) személynévből származtatható, első írásos említése XV. századi. Korábban már a kelták is kujtorogtak errefelé. A falu a török korban véglegesen elnéptelenedett. A malom első adatolása egy 1759-es térképen található. A malom felett korábban rácok egy a Balkánon használt alacsony termelékenységű un. „kanalas malmot” működtettek. A malom árkos rendszerű, alulcsapott, kerékház nélküli működési rendszerű volt. 1950-es megszűnését megelőzően már utolsó tulajdonosáról Krakler-malom is nevezik. Enyőd történetéről és a malmok működési elvéről komoly értekezéseket lehet találni a neten, én nem akartam jobban belegabalyodni.
A malom körül a még élő visszaemlékezők szerint gondozott gyümölcsös volt hatalmas alma és körtefákkal. Ezt alátámasztja, hogy a sűrű susnyásban jelenleg még egy termetes körte és három emberes almafa található. Óriások. A hacukájukat féltők inkább mondjanak le a megtalálásukról.
A fák történetéhez sajnos tartozik egy önakasztás is, a maloméhoz pedig egy a padlásán történt –a forgó szíj elkapott egy ruhadarabot – gyermekhalál is.
A malmot épületét széthordták abból csak a gerendelyénél a kváderkövekből rakott lábazata lelhető fel.
Ha a Krakler-malomnál át lehet kővel dobni Tolnába akkor itt át lehet kiabálni setét Zalába.
1284-ben Dencs már Erzsébet királyné birtokai között „Deench” alakban szerepel.
1317-ben Felsőlendvay Miklós érdemeiért a királytól Dencset is tulajdonul kapja. Királyként én is könnyen osztogatnék királynéi birtokot.
Az 1332-37. évi tizedjegyzékben szerepel, tehát plébániája volt. Az 1554-1571. évi török kincstári adólajstromokban Farkasdencs alakban fordul elő. 1554-ben csak egy, 1565-66-ban 8, 1571-ben 7 házát vették fel. 2025-ben nem tudtam házát felvenni. 1598-99-ben Kanizsa várához tartozott.
A valamikori település első tagja az itt lakók foglalkozására utal, sőt az adózásuk az általuk előállított termékekkel történt.
A Pádi vízre három malom is települt. Vak-malom, Szörcsök-malom, Cifra-malom. A Vak malom kicsi ablakairól vagy vak molnáráról kapta a nevét. Két elég egymástól távol álló magyarázat. A Szörcsök-malom molnárjáról kapta a nevét. A Cifráról meg gőzöm sincs, nem találtam rá adatot pedig 1960-ig működött.
A háromból malom valamikori épületből egy taligára való téglát nem lehetne összesen összeszedni. A malomárkokhoz tartozó tavak még felismerhetők, igaz erősen fel vannak töltődve.
A puszta „központjában” egész jó állapotú kőkereszt áll, a csendet egy koros ikertörzsű tölgy vigyázza. A jó szemű vándor egy Norton kút maradványaira is rálelhet. A temetőben kőkereszt talapzata, mellette a ledőlt széttört kereszt külön a korpusszal és külön a töviskoronás fejjel. Régen érinthette emberi kéz, most már nem régen.
Három kő és egy fa fejfa. Gyümölcsfát nem találtam, de hiányérzet nélkül tértem vissza az emberek közé. Nyugalmat árasztó hely, a magasban békésen köröző Réti sassal.
A második katonai felmérésen már majorként van jelölve.
1924-ben engedélyezte az akkori belügyminiszter kisközséggé alakulását. 1935-ben több mint háromszázan lakják. Haranglába már az 1920-as években megépült, a templom 1952-ben készült el a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére. Állítólag az utolsó esküvő a 80-as évek elején volt a templomban.
A településen kultúrház, bolt, iskola is működött. A II. Világháború idején itt húzódott a Margit-vonalnak nevezett védvonal. A több hónapig tartó harcokat a lakosság nagyon megszenvedte, erdészeti munkák során a mai napig gyakran kell tűzszerészeket hívni az előkerülő robbanószerkezetek miatt.
Háború után sokáig voltak tiltott területek az elaknásítás miatt, gyakoriak voltak a balesetek is. Gyerekek annak idején nem érezték ennek a valós súlyát. erről egy külön visszaemlékezésben írok.
Cserfekvésen pár házban még laknak, temploma valami „csodára” vár, temetőjét még látogatják. Egyik elszármazott, de visszaszármazottal közösen mentünk be a templomba. Egy helyen letérdelt és annyit mondott. „Gyerekként misén én itt térdepeltem mellettem a többi gyerekkel.”
Elérzékenyültem. A puszta elhagyott területén két almafát találtam, meg egy valószínűleg utolsó éves körtefát. A kőhajításnyira lévő Virágos-pusztán egy ház áll.
Cserfekvés azon kevés puszták közé tartozik, ahol az ember még alapjáraton, de jelen van. Nehéz lenne megjósolni meddig.
Rendhagyó módon erről a szőlőhegyről nem én írok, hanem megkértem Kabai Gergelyt a falu regnáló polgármesterét, néprajzkutatót, akivel jó pár éve ismerjük egymást. Annak idején a tájfajta gyűjtés terelt közös útra bennünket. Szűkebb környezetéről sokkal többet tud, erre több nagyon igényes könyve is bizonyíték. A szőlőhegyen található egy kőkereszt, amin a korpusz számomra szinte Michelangelói részletességgel van kidolgozva. Bámulatosan szép.
Megtiszteltetésnek érzem, hogy a Bari-hegyi rész ismertetését elvállalta. Köszönettel tartozok neki.
Somogy vármegye észak-nyugati sarkában található Hollád község mai határában történelmileg igazolhatóan már az 1300-as évektől szőlőhegyek alakultak ki. A szenyéri váruradalom birtokának részeként a 15. század végétől a szőlőtermesztés teljes kiteljesedésében zajlott. Az oszmán hosszú időszaka a falvak elnéptelenedésével együtt kisebb megszakításokat és jelentős pusztulást okozott.
A visszafoglaló háborúkat követően már az 1700-as évek elején megindult a szőlőhegyek újbóli termelésbe vonása. A Festeticsek és az Esztergomi Főkáptalan birtokszervező tevékenysége nyomán három hegyvámos szőlőterület is létrejött: a Bari-, a Tikosi- valamint a Holládi- és Kistikosi-hegy. A fellendülés szép szimbólumaként szintén ebben az időszakban épült meg a Szent Donát kápolna is.
Az 19. század elejére e szőlőhegyek újbóli virágkora köszöntött be. Öt környező község mintegy 300 gazdálkodó családja számára biztosított-e táj borból származó jövedelmet, valamint a kaszálógyümülcsösök révén szálastakarmányt és felbecsülhetetlen mennyiségű körte, alma, szilva és egyéb gyümölcsök hasznát.
A szőlőgyökértetű-járvánnyal az 1890-es években megkezdődött a táj felbomlása. Az I. világháborút követő társadalmi változások, majd 1930-as évekig elhúzódó borpiaci válság ezt a folyamatot csak súlyosbította. Míg 1867-ben mintegy 170 hektár területen zajlott szőlőtermesztés, 1950-re ez az érték már 90 hektár alá csökkent.
E történelmi termőtáj végső pusztulását az államszocializmus időszaka hozta el. Az 1950-es évektől a falusi közösségek széthullása, rá egy évtizedre a szőlőhegyeket is érintő kollektivizálása, a termelési lehetőségek beszűkülése gyökeresen írt felül minden korábbi gyakorlatot. A szőlők felszámolása és a régi gyümölcsösök kivágása nyomán a területeket kezdetben gabonatermesztésre alakították át, majd az 1980-as évektől tömegessé vált a földek felhagyása és mindent a parlag foglalt el. A folyamatot jól jelzi, hogy 1970-re 26 hektárt csökkent a szőlővel beültetett terület, míg napjainkban kevesebb mint 2 hektár szolgálja a bortermelést.
A napjainkban már egységesen Bari-hegynek hívott terület sorsa sajnos nem ritka a Délnyugat-Dunántúlon. Ugyanakkor örömteli, hogy itt az egykori szőlőhegyi hagyományok megőrzésére aktív emlékezet-közösség működik. Két monográfia révén a Bari-hegy múltja ma már részleteiben feltárt, Somogy végromlástól megmentett legrégebbi (1776) szőlőhegyi pincéje várja az érdeklődő látogatókat, digitális túraprogram segítségével körbejárható szinte az egész terület, a szőlőhegyi augusztusi szentmise és búcsú rendkívüli érdeklődés mellett zajlik és évente számos program kapcsolódik a helyi örökséghez. Mindezek mellett az egyik legnagyobb értéket a bari-hegy tájfajta-gyűjtemény jelenti.
Fajtagyűjtés a Bari-hegyen
Szőlőhegyi fajtamegőrző munkánkat intenzíven 2010-ben kezdtük el. Célunk az volt, hogy a történeti tájról a lehető legteljesebben összegyűjtsük és in situ megőrizzük a még fellelhető állományt. Két tél során az egykori szőlőhegyek mintegy 250 hektáros területén helyrajzi alapokon egy katasztert állítottunk össze a réginek ítélt gyümölcsfákról. Másfél évtizede az almák közül 110 egyedet, több mint 220 körtefát, 170 darab cseresznyét és még néhány más faj alacsony számú egyedét vettük számba. A körtefák egyedszámának túlsúlya jól mutatja a vizsgálati területünk archaikus jellegét.
Mindenképpen meg kell emlékeznünk arról, hogy ha jelenleg kezdenénk el a gyűjtőmunkánkat, akkor jóval kisebb állománnyal találkozhatnánk. A természetes elöregedés, a betegségek, az aszály, a tarvágásos erdőirtás és más okok miatt a kipusztulás mértéke radikális. A 2010-es évekhez képest elveszett az almák csaknem ½-e, a körték és cseresznyék legalább 1/3-a.
Ezzel elkezdődött az a napjaikban is zajló, de már lassan véget érő folyamat, hogy ezt a több mint 500 egyedet fajtánként elkülönítsük majd szaporítsuk. Jelenleg a bari-hegyi fajtagyűjteményünkben saját szaporításunk révén 2025 tavaszán csaknem 90 fa található, nagyrészt különböző fajták. Rendelkezünk több mint 30 fajta almával, közel ugyanennyi körtével, 10 féle cseresznyével és 4-5 féle naspolyával.
A fajták egy jelentős részét azonosítanunk nem tudjuk, hiszen az egykori szellemi tudás hordozói ma már nincsenek közöttünk. Ugyanakkor így számos olyan fajta vagy fajtakör van, amelyet a meglévő közösségi ismeretek, szakirodalom, analógiák segítségével sikerült név szerint is meghatároznunk.
Az állománynak három történeti rétege határozottan kirajzolódik. Egyrészt tetten érhetőek az egykori, jellemzően középkori eredetű és a Kárpát-medence számos pontján használt fajták (pl. árpáskörte fajtakör). Másrészt nagy csoportot képeznek a 18-19. században a paraszti kultúrában oly népszerű nyugati, németalföldi, francia fajták megmaradt leszármazottai (pl. az almák esetében a londoni pepin, vagy a körték esetében a különféle vajkörték). Mindezek mellett pedig harmadik kategóriát képeznek a fenti csoportok és más fajták népi szelekcióval átörökített helyi, térségi változatai.
Cserfekvés történeténél említettem, hogy a háború után az itt több hónapig dúló harcok, és itt maradó robbanószerkezetek miatt nem telt eseménytelenül az élet. Több év második szomszédkodás után derült ki, hogy Zoli (Paár Zoltán) Cserfekvésen nőtt fel. Éppen készültem egy látogatásra, hogy a pusztát „szóra bírjam”, így aztán ketten mentünk. Jól tettem, hogy „idegenvezetőt” is vittem magammal. Zoli itt kezdte hatévesen az általános iskolát. Egytől négyig összevont osztály volt, a tanárnő Stefanits Gizella az iskola épületében szolgálati lakásban lakott. Az iskola épületében kultúrterem is ki volt alakítva, ahol nagy létszámú bálokat is rendeztek fúvószenekarral. A pusztán Solymos bácsinak volt boltja, ahol élelmiszer mellett a falusi élethez szükséges eszközök is kaphatók voltak. Solymos bácsi előszeretettel biztatta a gyerekeket mindenféle csínytevésre, nem volt nehéz a békákat a tónak ugrasztani. Itt a boltban üzemelt egy tekerős telefon, amivel Mesztegnyőről lehetett vonalat kérni. Iparos nem volt a településen, csak a Pécsek Feri bácsi, aki ezermesternek vallotta magát, igaz ehhez fél liter pálinkát meg kellett innia.
A templomba kéthetente, havonta Mesztegnyőről egy lengyel származású pap járt ki vasárnap délután misét tartani. A papot Sutyor Imre bácsi hozta, vitte lovas kocsival. A lovas kocsin egy kasszerű szerkezetben ült a pap. A hittanra járó gyermekek erősen tartottak a paptól lévén, ha nem tudtak valamilyen kérdésére válaszolni az fizikai bántalmazástól sem riadt vissza.
Zoltán egy alkalommal, hogy megfelelő elégtételt vegyen a sok sérelmet követően, amikor a pap ebbe a kasszerű ülőalkalmatosságba próbált beszállni egy zsákvarrótűvel a lovat oldalba szúrta. Nosza, a pap be is esett a saroglyába, úgy kellett „kimerni” belőle. Imre bácsi szóvá is tette, hogy a lovak ilyet –már mint hogy megugrottak- soha nem tettek.
Orvos Mesztegnyőn volt elérhető, soha nem járt ki a pusztára.
Kocsma a szomszédos Kopár pusztán üzemelt, kuglipályával. Ezeknek a kuglipályáknak a sajátsága volt, hogy a bábuk felállítását nagyobb gyerekek csinálták csekély ellentételezésért (pl. pohár sör). Egy ilyen Kalota Józsival közös állogatás alkalmával az egyik Kakpusztai játékos nem volt a Jóska állogatásával megelégedve, mondván hogy annak rossz volta miatt nem találta el a bábukat. Durva szidalmazás mellett, az illető Jóskát még fejbe is vágta. Jóska eltűnt, majd hosszabb idő után előkerülve Zoli érezte, hogy nagy baj lesz. Ez ki is derült, amikor az „elégedetlen” játékos elment a „pottyantós” WC-re. Jóska hátulról egy kézigránátot dobott az öreg alá, akit csodával határos módon egyetlen repesz sem ért, csak a légnyomás vágott ki onnan, úgy, hogy nyakig szaros volt a kocsmaajtóval meg az egész kuglipályával együtt.
A hatvanas években jócskán lehetett még a környéken a háborúból visszamaradt kézigránátot, aknát, repülőbombát találni. Némelyik félig kiállt a földből csak fel kellett emelni. A fiú gyerekek jó része gyűjtötte ezeket az életveszélyes szerkezeteket, hétvégén a hangokból nem volt nehéz a szülőknek kikövetkeztetni, hogy milyen „játékot” űznek. A szülők próbálták ezeket a „gyűjteményeket” megtalálni, teljes eredménytelenséggel.
Egy alkalommal Zoli egy kb. 90 cm hosszú 30 cm átmérőjű bombát talált, amit kerékpárral akartak a kiszáradt Hajmáslaki halastóhoz elvinni, felrobbantani. A bomba felemeléséhez három gyerek kellett, a szállítás során egy gyereknek a bicikli elejét lefelé kellett nyomni, hogy az a súlytól ne dőljön hátra.
A bomba többször is leesett a csomagtartóról. Itt lépett a képbe az erdész Lassú Jani bácsi, aki eszeveszetten ordítani kezdett, hogy azonnal nagyon óvatosan tegyék le. A kiérkező marcali tűzszerészek szállították el a robbanószerkezetet. A tűzszerész parancsnokot az idegbaj kerülgette. Elvitték az Alföldre felrobbantani.
Egy kb. 50 cm átmérőjű harckocsi akna robbantása Solymos bácsi statisztálása mellett történt. Az öreg csak annyit mondott a feleségének, hogy nyissa ki az ablakokat, hogy a légnyomás ki ne vigye azokat, mert robbantás lesz. Az akna élesítése annak kioldószerkezetével történt, amire jó hosszú kaptárdrótot kötöttek és az árokban elbújva megrántották azt. Mindent beterített a homok, még a túl kíváncsi Solymos bácsi szájába is jutott, aki pont a robbanás pillanatában lesett ki az árokból.
A robbantás másik módja, hogy a parázsló tűzbe dróttal felülről engedték bele a robbanószerkezetet.
Zoltán a mai napig nem érti, hogy honnan volt egy ösztönös tudásuk ahhoz, hogy ezeket a szerkezeteket szétszereljék.
Emlékezetes baleset volt, amikor az egyik gyerek meg akarta viccelni a sparhelt melletti ágyon alvó nagyapját, úgy hogy egy aknagyutacsot dobott a tűztérbe. Három ujja bánta.
Nevét a tulajdonos Kopár családról kapta. Iskolája is volt,melynek az elszármazottak emléket is állítottak . Ide jártak a szomszédos Háromház puszta nebulói is. Temetője még megvan, viszonylag gondozott, négy Ekamp vezetéknevü elhunyt is itt nyugszik egymás mellé temetve. Vélhetően a Libickozma mellett lévő malmot tulajdonló Ekamp családdal erős rokonságban állhattak.
Képes fa is van a Libickozmárol ide vezető úton, a méretes tölgy, mint az elmúlás mementója posztol az út mellett. Kiszáradt de áll. A fához egy érdekes történet is fűződik, ami miatt képes fa lett. Még a múlt század elején, az uradalmi erdész a közelben rosszul lett, az erdei munkások ez alatt a fa alatt ápolták, és innét vitték orvoshoz. Akkor megfogadta, ha meggyógyul, hálából emléket állít a fánál Szűz Máriának. Felgyógyulása után tartotta is a szavát – a fa odvában kialakított helyre egy Szűz Mária képet helyezett, a környéket rendbe tetette, és kis díszkerítéssel vette körül a fát.
A valamikori puszta területén gyümölcsfát több alapos felderítés után sem találtam. A pusztáról négy irányba indulhatunk el. Mesztegnyő, Csömend, Libickozma, Nagybajom. Szabad a választás.
Háromház puszta nevének eredete nem szorul magyarázatra. Ha most kellene elnevezni a pusztát már ezt a nevet nem adhatnánk neki. Van még itt egy működő étterem és apartmanház kiváló vadételekkel és nyugis környezettel. És itt a puszta területén találtam egy 5 csillagos fehér pogácsaalmát is. A történetét a fajta ismertetésénél fejtem ki bővebben. Van itt pár koros fekete körtefa is.
Itt volt valamikor általam egyetlen térképen fellelt Bugerház puszta. Rendhagyó neve miatt nem tudtam nem megemlíteni. Buger: lehet hogy családnév, de a katonai szlengben újonc katonákra is használták sőt a nagyon belterjes belső Somogyi szlengben a nők búger bugyit is hordtak.
Sok időnek kellett eltelni az életemből ahhoz, hogy halljak létezéséről. Először Kakpuszta címmel megjelenő könyvről olvastam melyet Palkovics Gyuri bácsi irt, aki itt született és nevelkedett elköltözésükig. Könyvét olvasva a II. Világháború utáni puszta élete elevenedik meg, erre az időszakra jellemző minden lakójával, élőlényével. Szülőkkel, nagyszülőkkel, gyerekkori barátokkal, szomszédokkal, pappal, boltossal, tanítóval, erdésszel, ringlisesekkel, kutyával, lóval, vadnyulakkal, őzikével, rabsickodással. Én egy este elolvastam. Régi idők – hol vidámabb, hol kegyetlenebb- pusztai világát idéző történeteibe néha még esténként bele-bele olvasok.
El kezdtem járni a vidéket, tájékozódni hamar megtanultam, de ahhoz, hogy minden zugát bejárjam, egy kis időnek el kell még telnie. Még 2025-ben is találtam gyümölcsfát. Meglehet, nem érek a végére ebben az életben. Úgy érzem befogadott ez az elhagyott puszta.
Neve az ótörök eredetű káka (egyféle vízinövény) szóból ered. A török időkben elnéptelenedett, de a hódoltság megszűnte után hamar újra népesült. Gyenge minőségű földjein legeltettek, erdeiben makkoltattak. A Patkó –sűrű nevű rész a régi betyárvilágot idézi. 1950-re vegyesbolt, tanácsház, orvosi rendelő, templom, iskola és még csendőrség is működött. A TSZ szervezésből kimaradt a vidék, mint ahogy az infrastruktúra fejlesztésekből is. Fénykorában 100 ház is állott a pusztán benne több száz lakossal. Az 1980-as évekre gyakorlatilag elnéptelenedett. Két településrésze is volt Alsó és Felső Kak néven. A Mesztegnyői kisvasút egészen Felső Kak megállóhelyig közlekedett. A sinpálya Mesztegnyői állomástól kb. 500 m kivételével idáig lejtett. A Cserfekvési gyerekek, ha nem akartak sokat hazafelé gyalogolni az iskolából akkor a Mesztegnyői állomásról egy teherszállításra használt csillét elkötöttek, majd a kezdeti lendületet megadva csak bele kellett ugrani és élvezni a sebességet. Két esetben kellett leugrani. Ha Cserfekvéshez közel értek (a vasút nem érintette a pusztát) , vagy ha Felső Kakról jött szembe a szerelvény.
A Honfoglalás című film egyes jeleneteit itt forgatták. Nagy kiterjedése és viszonylag késői elnéptelenedése miatt itt még nagyon utolérhető az ember valamikori jelenléte tárgyak, épületmaradványok formájában.
Több fát is találtam a területen, körtét is almát is. Némelyik sajnos abban az évben kiszáradt, amikor megtaláltam, szemet már nem tudtam róluk szedni. Elvitték titkukat. Egy körtefát nagyon bánok, ha lehet ezt mondani. Itt találtam meg véleményem szerint Somogy akkori legidősebb almafáját. Tőle is el kellett búcsúznom. Törzse, ha lassan is de visszasimul a természetbe.
Az oldalon itt egyetlen kivételt teszek egy ajánlással. Van egy Facebook csoport „Belső Somogy erdei puszták elszármazottjainak oldala”. A régi idők fényképei egyenesen világbajnokok.
Már a tatárjárás előtt ismert hely volt. Egy 1237-1240. évi összeírásban a szentmártoni apát már két ekére való földet birtokol itt. Ez egy munkateljesítmény alapú területmérték. Tulajdonképpen akkora terület amekkorát egy nap alatt egy fogatos(ökrös) ekével fel lehetett szántani. Vidékenként eltérő felületet jelentett, de cca. 5000-6000 négyzetméternyi területet takar.
Egy 1575. évi adólajstromban 4 adóköteles házat írtak itt össze évi keltezésű disznók makkoltatásáról szóló peres iratban találkozni nevével. Mi is a makkoltatás? Már a XI. században adatolt csak a sertéseknél ismert ridegtartási mód. Késő ősszel a disznókat őrző kanász, kondás a kondát tölgy, cser vagy bükkerdőkbe hajtotta, ahol ezen fák termését (makk) a disznók előszeretettel fogyasztották. Nem kellett feltétlenül bőséges – sőt nem is minden évben volt- makktermés mert a disznók más egyéb erdei csemegékkel (gyökerek, rovarok, gombák) is jóllaktak.
A konda sok helyen jelentős távolságokat bejárt gyakran úgy hogy az állatoknak és őrzőjüknek sem volt éjszakára fedett szállása. Ha leesett az első nagyobb hó a konda hazatért legfeljebb kora tavasszal folytatták a makkoltatás. Ez a féle takarmányozási mód bizonyítottan pozitívan hat a disznók húsának, zsírjának izére és állagára. A kukorica és burgonya termesztés XIX. század végi nagyarányú térhódításával ennek az állattartási módnak is leáldozott.
Remete-puszta valamikori területe Somogyvámoshoz tartozik. Két XVIII. század elején állított kőkeresztje még dacol. Jelentős mennyiségű téglatörmelékre lelni több helyen. Egy helyen valamikori ásott kút található, amiből valószínűleg anyagi okokból kifolyólag a valamikori tégla bélést visszabontották és kiszedték. Gyümölcsfát nem találtam.
Valami mély szomorúságot hordoz a hely.
Történelemben gazdag szőlőhegy, ami már a Zselicben van. Van is itt minden. Őskori ember barlanglakásai, újkőkori, bronzkori, vaskori, római kori leletek, halomsírok, földvár. A keltáknak fejedelmi székhelye volt, ráadásképpen meg éremverőt és kohót üzemeltettek. Szalacska hegyén kápolna is van. A hegyen több legendával, mesével is találkozni. Van benne király, szegénylegény, betyár, sárkány, kígyó, arany ökör, barlang. Rendhagyó módon boszorkány és szűzlány nem szerepel bennük.
Szalacska hegyhez tartozik Csille hegy, mellett pedig Kata hegy van. A helyi gazdák örökös vitában vannak, hogy melyik hegy leve a jobb. Több évig jártam egy bácsihoz a munkámból kifolyólag, akinek kiváló bora termett Kata hegyen. Neki adtam a véleményére, aki azt mondta, hogy Szalacska gyorsan érő zamatos borokat ad, Kata hegy borai hosszabb érlelést kívánnak egy karakteres savgerinccel. Pár év múlva sajnos nem lesz mit összehasonlítani lé hiányában.
Több körtefát is találtam itt. Kiváló ízűek gyümölcsöt teremnek.
Jó pár puszta, tanya, szőlőhegy, malom helyén jártam ahol már semmi nem található. Már úgy értem, hogy ami számomra érdekes. Ezen helyek legnagyobb ellensége az üzemszerű erdőművelés, főleg akkor, ha a környező erdőkbe ezek a területek betagosíthatók és akác az uralkodó fafaj, aminek a vágásérettsége 30-35 év. Ezek a puszták legkésőbb az 1970-es évekre elnéptelenedtek, ha maradtak is gyümölcsfák azok az azóta bekövetkező tarvágással elvesztek. Jellegzetes példája Cserebók-puszta ahol már lassan a második vágást is meg lehet ejteni, az elnéptelenedése óta. Nevét a Cserebogárról kapta. Odafelé tartva meglepetésre egy kitűnő állapotú kőkereszt vár egy Mi Atyánkat elmormoló emberre.
A többi puszta, tanya nevét csak felsorolom, ha találni lehetne valami érdekes adatot történetükről megosztottam volna. Nincs, elfeledett helyükön örök álmukat alusszák.
CSIKOTA, BALASKÓ, BALOGD, FÖLDHID, KOROKNYA, SETÉTKERÉK, VRÁCSIK, ÜSZTŐ, LENCSEN, SÁPA, MADÁRSÁRA, BÖDÖCÖK, FEHÉRTÓ, GALABÁRD, CSIPÁNNÉ, ÉGETTAKOL, BÚSVÁR, SOPONYA, SÓSGÁT SÁRKÁNYTÓ, VAJDAHOMOK, GÁNNA , SOPONYA
Ízes nevek.