Járom a vidéket, az erdőt. Régóta, hol utakon, de gyakrabban úttalan utakon ahol már az ördög ott áll vasvillával. Nem nehéz belefutni olyan helyekbe, ahol valamikor emberek éltek, a régi világot ismerve biztos, hogy nem könnyen. Aztán ezek a helyek – tanyák, puszták, malomhelyek, erdészházak, uradalmi gazdasági majorok, kisebb szőlőhegyek- eltűntek. Elhagyták az emberek egy könnyebb élet reményében. Nem tudom megkapták-e. A természet pedig teszi a magáét. Szép lassan visszabirtokolja, amit kölcsön adott nekünk. Ő ráér, mi ritkán. Az épületeknek – ha nem bontották le őket – először a teteje roskad be, aztán a falak kopnak egyre lejjebb, végül elérik a talaj szintjét.,. A kutak betemetődnek a kerítés elkorhad, kidől. Egy-egy használati tárgy kikandikál a földből. Ha minden flottul megy kb. 40-50 év elég, hogy az erdő teljesen jóllakjon. Minden eltűnik, legjobb esetben a föld alatt alussza álmát. Egy-két árulkodó kód azért marad ezeken a helyeken, csak meg kell fejteni. Már egész jó kódfejtő lettem. Egy- egy növény, ami a ház előtt a virágágyásban lehetett, néhány cserje ellenáll a hódításnak. Szintbeli különbségek, törmelék, tárgyak, Rózsi néni sósborszeszes üvege. Megszólítanak.

Ez egy eltűnt világ, ami nem pusztuló, hanem elpusztult. Itt soha nem fog már senki újra lakni, nem fog a macska sem az út porában hemperegni. Nem csap le a karvaly a tyúkudvarba csibét elragadni.  A leomolt falak tégláiba bele lehetne rúgni, de tiszteletlenség lenne.

Itt a múlt néha még a vándornak meg- meg megmutatja az igazgyöngyeit. Talán türelmesnek kell lenni. Lehet, de néha nem tudom mivel érdemlem ki az ajándékot. Sok helyen lehet, én vagyok az utolsó, aki be tud lesni még azon az ajtón egy pillanatra…. És az végleg bezárul.

Ha szerencsém van még a bitang idő is megáll egy téves érzés erejéig. Kezet ráz velem és megy tovább, emlékeztetve arra, hogy ő nem áll meg a kedvünkért. Itt a csend pedig fájni is tud.

 Kakpusztán egyszer 6-8 percig teljes, néma csend volt. Kezdtem kételkedni a valóságban . A végén megszólaltam, hogy megnyugodjak nem anakuziszom lett, hanem ilyen állapot is létezik még ezen a bolygón.

És lám-lám ezeken a helyeken gyümölcsfákat is találni. Van amelyik virgonc, virtigli, a legtöbbje viszont ramatyul néz ki. Találok olyant is amelyik áll csak éppen kiszáradt. Ezekért a fákért is járom Somogyországot. Sőt egyre jobban ezekért a fákért talpalok súlyos mérföldeket.

Nem gondolom, hogy oly rendkívüli dologgal foglalkozok, azért mert régi öreg gyümölcsfákat kutatok fel és lehetőség szerint le is oltom vagy szemzem őket.

Sokszor egy-egy fa megtalálása vagy meg nem találása mellett a szűkebb-tágabb környezetéhez tartozó pusztához, szőlőhegyhez, tanyához, malomhelyhez kapcsolódó neten fellelt információ érdekesebb számomra, mint magának a fának a ténye.

Lehetne ezt értékmentésnek nevezni, nem minősítettem még magamban hogy ezt annak tartom-e. A hasznosságával meg egyáltalán nem foglalkozok.

Ezek a fajták azáltal, hogy megkeresem, netalán le is szaporítom őket, nem jelenti azt, hogy az örök időkre meg lesznek mentve. Nem. Ezek a fajták el fognak veszni, némelyik már végleg elveszett., az általuk hordozott egyedi genetikai kód pedig örökre eltűnik az általunk Földnek nevezett bolygóról, mint az Aldabrai poszáta vagy a Kacagóbagoly faji szinten, vagy a Segesdi csibelábú körte fajta szinten.

Találtam még olyan élő öreg fát amely az 1970-es években készült légi fotókon már látszik. Igaz azóta a fa jócskán megnőtt, megöregedett, a mellette lévő pusztai házat és melléképületeket pedig felfalta az erdő…

Azzal talán egyet tudok érteni, hogy egy egy fajta idejét, itt tartózkodását esetleg ki tudom tolni. Közel állnak hozzám ezek a fák, én látok bennük egy méltóságot, szépséget, még ha csonka koronájuk is van gyakran. Talán egy kis sajátos öröm is lakozik bennük gyümölcséréskor, amikor az őzek, szarvasok nassolni járnak alájuk hülye meleg nyári estéken.

 Kénytelenek, hogy legyen bennük elfogadás is, hiszen az idő és tér nem mindig egy gondozott kertben való lassú elmúlást szán nekik, úgy, hogy közben számtalanszor megörvendeztethetik gyümölcsükkel gondozójukat, hanem keserves megsemmisülést,12-15 méter magas vastag akácfák alá szorulva.

Ilyenkor megjelenhet egy ember és a fa felteheti a kérdést magában. Mit keres ez itt nyári záportól ázottan? Hát ez nyakig sáros! Körbejár? Megsimogatja a kérgem és még azt a csúnya sebemet is? A végén még képes megölelni is! Mit keres ez rajtam? Oltáshelyet? Oltásra alkalmas vesszőt? Na, hagyjon már békén!

Jaj! Hát ez leül mellém és a hátát nekem dönti. Jéééé! Ez nekem is jó! A végén még foto sztár is leszek.

Mindenki mással tölti az itt reá kiszabott idejét. Én ezzel is.

Úgy gondoltam, amikor nekiálltam ennek a lapnak, hogy legyen olyan, mint egy novella. El kezdi olvasni az ide látogató. Beleolvas vagy akár végigolvassa. Egy szuszra vagy részletekben. Le is lehet tenni, hogy nem érdekel. Ajánlani is lehet olvasásra másnak. Szabad a választás. Ha szerzek egy kellemes estét egy idegennek, már megérte.

Barangolásaim során két általam felállított szabályt szoktam betartani. A fa környezetét és a fát nem változtatom meg. Nem vágok ki semmit körülötte, alatta bármennyire is szeretném és orvos sem vagyok, aki csonkokat vág le és sebeket kezel. A természetnek van egy saját működése, éppen elég helyen túr bele egy Homo sapiensnek nevezett élősködő faj. Nem szeretném a számot növelni. Egy kivétel van. A fára felfutó borostyán.

A második szabály szerint semmilyen ember által alkotott tárgyat nem viszek haza. Sem lakatlan házból, épületből, sem a földről felemelve. Erre a saját lelkiismeretem vezetett rá. Egy teljesen eltűnt puszta egyik telkén egy melléképület kb. 2 méter hosszú, kis falmaradványához egy kis gyermekszánkó volt támasztva. Gyermekkorom legszebb emlékei közé tartózó szánkózáson felbuzdulva úgy gondoltam felhatalmazást kaptam arra, hogy az a szánkó ezen túl az én tulajdonomat képező tárgyak számát növelje. 300 métert mentem. Megálltam, szemlesütve visszaballagtam és visszatettem oda ahova valamikor egy gyerek tehette le. Minden évben meglátogatom. Jelentem még megvan. Már erősen korhad. Lehet, hogy – már ritkán látott- havas téli estéken, amikor csikorog a hideg az erdő manói szánkóznak rajta nagyokat.  

Sajátságos nagyon belső világgal lehet találkozni az elnéptelenedett puszták elhagyott temetőit megtalálva. Merke puszta, Márcadó puszta, Kak puszta, Kopár puszta, Marton puszta, Margita puszta, Felsőzsippó, Dávodpuszta, Szent Imre puszta elhagyott temetői még megvannak. A hozzátartozó puszták eltűntek. Sokszor a temetői kereszt is megtalálható. Az állapotuk széles skálán mozog. A legutolsó temetkezések ezeken a helyeken 1970 előtt voltak, mégis sokszor értetlenül állok azon tény előtt, ha figyelembe veszem ezen helyek megközelíthetőségét is, hogy találni látogatott sírokat. A szeretetnek sokféle kifejezési módja van. Véleményem szerint közéjük tartozik, amikor elhunyt hozzátartozóink, ismerőseink nyughelyére virágot helyezünk el. Bennem ezeken a helyeken jó pár gondolat, érzés megfogalmazódik. Saját, drákói szigorúságú szabályaim itt. Hogy mik ezek? Ahhoz el kell jönni egy ilyen helyre velem, hogy kiderüljenek. Kivételek itt? Még gondolati szinten sem.