Az egónk az életünk során folyamatosan a másik ember lelkének a színpadán akar folyamatosan szerepelni.

 Az emberi kommunikáció 90 %-a klisékből áll.

 Elmúlt érzések, barátságok, szerelmek, lehetőségek, rajongások, remények nem lobbannak újjá a vágy parazsán, csak ottmaradnak elménk hálóján fennakadva.

 Az öregedéssel kialakulhat egy életkori bölcsesség de enélkül is meg lehet halni mikor már: leheveredsz a fűben ha ahhoz van kedved és nem akarod a többieket utolérni, nem akarod a biró sporit már arról meggyőzni hogy leszorított kéz volt, nyári zápor hevében nem az esernyő alá bújsz hanem felfelé nézel és élvezed az arcodon szétrobbanó cseppeket, négy évszak rajongó leszel, sokak által furcsának tartott emberekkel elbeszélgetve rájössz hogy kincses ládára leltél, otthon hagyott telefonnal el mersz menni nyaralni, nem akarsz már mindent és mindenkit megérteni, elfogadod ha valaki lehagy és megérted ha valaki elhagy.            

 Néha ahhoz, hogy megfelelő mélységig és kellő módon ki tudjam fejezni magamat, szükségem van arra a kib…….ott vulgaritásra.

 Mindenkinek van egy hajóládája. Ott van a lelkünk alagsorában a folyosó végén a szuvas penészes ajtó mögött, ami rozsdás lakattal van lezárva. Oda soha nem megyünk le, nem nyitjuk ki és nézünk bele, nem veszünk el és nem is teszünk hozzá ahhoz az egy dologhoz semmit, ami benne van. Tudjuk, hogy ott van, létezik, a miénk. Lehet, hogy néha elindulnánk a földszintről lefelé, de a második lépcsőfoknál megállnánk és visszafordulnánk. Félünk, hogy valamivel szembesítene bennünket vagy esetleg valami kiderülne rólunk.

 Régi ismerőseimnél, akik kicsit magasabb beosztásba kerültek, vagy elértek egy anyagi szintet már nem tudom elérni az embert, csak a maszkkal találkozok. Azt meg látok épp eleget.

 Könnyű pálcát törni más felett, és öt perc múlva ugyanazt megcsináljuk. Amiért törtünk

 Jól beidomította a kereskedelem az emberiséget.

 A fész tu fész kommunikáció az egyetlen, amiben hiszek, talán a legközelebb van a valósághoz. A többi csalárd, manipulálható, megvezető, álnok, hazug, magamutogató legtöbbször. Ha a realitást akarom legjobban megközelíteni, a többit elvetem.

 Szeretem csak úgy szemlélni a világot következtetések nélkül.

 Ne ítélkezz, nem látod a mögötte álló történetet.

 Sok jó, csodás, rossz és szörnyű dolgot is kapunk az élettől. Sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy rájöjjünk ezek közül melyik a leggaládabb. Az IDŐ

 Emberi életeket nem lehet összehasonlítani, mint ahogy emberi érzéseket sem.

 Sakkban is fontos a jó végjáték, de az életben még fontosabb.

 Az idő komótosan koptatja a test szépségét, de cserébe megfelelő kitartással, küzdelemmel megszerezheted a lélek szépségét. A kettő nem helyezhető egyazon mérlegre. Az első a természet ajándéka, a másik az Isteneké.

 Estefelé amikor a vízpára felhőket rajzol az égre, amibe sárkányt, bohócot, madarat, kiscicát látsz bele, gondolj arra, ha itt ülhetnél még 1 millió évig, ugyanazt a képet nem festené az idő ismét az ég aljára. Ez a pillanat varázsa és az elmúló idő fintora feléd.

 A napsütés az élet nem a mellplasztika (Éva után szabadon)

 A legkegyetlenebb kérdéseket mindig magamnak teszem fel.

 A lelkünk valahol egyedül van ebben a világban.

 Néha mélységesen szégyellem, hogy a Homo sapiens genusba tartozok.

 Az élet legnagyobb veszteségeit egy módon lehet elfogadni és együtt élni velük. Egy nagyon erős, mély istenhittel. Láttam már rá példát. Keveset. Minden más próbálkozás zsákutca. Azt viszont jó párat.

 Az elme számára a magány ingoványos talaj.

 Nagyon kevés embertől keveset elvárni, és kevés emberről nagyon keveset gondolni.

 Bárki is alkotta ezt a világot, és benne az embert, azt a lehetőséget nem adta meg nekünk, hogy választ kapjunk arra, hogy ezt hogyan tette és mi a célja vele.

 Ha választhatnál, 72 vagy 90?

 Remélem, amikor rám kerül a sor távozásom gyors lesz, könnyű, és nesztelen.   ( Kya,  Ahol a folyami rákok énekelek című filmből)

 Én úgy hiszem végül része lett abban a kevéske békében, amit mindnyájan keresünk, de oly kevesen találunk meg (Simon Graham Az utolsó szamuráj című filmből)

 In Memoriam Kocka (Kocsis Zoli)

 Kispályás focilabda torna döntője valamikor a 2000-es évek elején. 1-1-es állásnál a meccs utolsó percében kidobom a labdát Kockának, aki a másik térfél kilencesén áll, háttal a kapunak mögötte a hátvéddel. Tűpontosan – a kidobás is az volt- laza bokamozdulattal leveszi a labdát. Bal lábbal rálép a labdára, jobbra húz egyet rajta, befordul és egy kurva nagy gólt ragaszt a jobb felső ficakba. Egymásra tekintünk. Senki nem tudja így kidobni, „üzeni” tekintetével. De senki nem tudja így levenni és lefordulás után beragasztani „válaszolom”. Lefújás. Győztünk. Pálya szélén pacsi. Szüreteltél? Igen, már forr a Chardonnay